Lábtörlők

cropped_image_67.png

Bálint bácsi belépett az ajtón. Sáros lábbal, ahogy szokta volt ilyen nyirkos őszidőben. A felesége rosszat sejtve fordult hátra a sparhelttől, abbahagyta az étel kavargatását, és rögvest belekezdett a már unásig ismert mondókába:
– Már megint nem bírta letörölni a lábát? Akkor meg minek raktam az új lábtörlőt az ajtó elibe? Vagy úgy hiszi, hogy az csak a vendégeknek jár?

Bálint bácsi hirtelen megmerevedett, a már lépésre lendített jobb lábát nem is merte a padlóra helyezni, hanem inkább a bal lábán egyet pördülve, nagyon megszeppent arccal visszafordult a bejárati ajtó felé, és kilépett a házból. Odakinn akkurátusan leverte a sarat a csizmájáról, és újra megpróbált bemenni a nádfedeles kis házikóba.

Ezúttal nem ütközött asszonyi ellenállásba, úgyhogy megnyugodva letelepedett a konyhaasztal mellé, és kezdte előszedegetni a zsebéből a pipát, a pipadohányt, meg a...

– Hányszor mondjam még el magának, hogy idebe ne gyútson rá? Én még ilyen megátalkodott embert nem láttam. Hát mi az magának, amit én mondok? Egyik fülin be, a másikon meg ki?

– Jaj, ne sápítozzon mán mindég, lelkem! Inkább arrul beszéljék, mi a vacsora?

– Magának semmi, ha ide mer füstőni az orrom alá. Majd a gyerek megeszi, amit főztem, abba hiba nem lesz!

Ekkor bújt elő a tisztaszobából Jánoska, az unoka. A nagyapja rögtön rákacsintott, aztán felemelkedett az asztaltól:
– Na, húzd a csizmádat, kis legény, oszt menjünk, nézzük meg a disznyót.

Jánoska valami miatt kissé duzzogva, de azért szolgálatkészen fölvette a lábbelijét, és kisvártatva már ott lépdelt a nagyapja mögött, végig a kerti ösvényen, a disznóólig.

Megálltak a kerítés mellett, rátámaszkodtak a megfeketedett falécekre. Bálint bácsi elővette a pipáját, ügyes kézzel megtömte, aztán rágyújtott, és nagy élvezettel pöfékelt, miközben a terebélyes hízót szemlélte.

– András napkor levágjuk, annak mán csak két hét híja van – közölte derűsen.

Jánoska egyelőre nem szólt semmit. Egy pillantásnyi figyelmet sem szentelt a hízónak, inkább valahová hátra, a kert végébe nézett, ahol a kerítésen túl, a legelő végében éppen lemenni készült a sápadt őszi nap.

Aztán megszólalt:
– Miért hagyja ezt, nagyapám?

Bálint bácsi ki sem vette a szájából a pipát, csak úgy foghegyről kérdezte:
– Osztán mit, kisonokám?

Jánoska nagyot sóhajtott. Már abban a korban volt, amikor egy zsendülő fiúcska lelkét elkezdik nyomasztani a világ terebélyes igazságtalanságai, és elsőként a saját környezetében keres okot rá, hogy megpróbáljon rendet vágni a dolgok között.

– Nagyanyám mindég csak egzecíroztatja magát. Miért hagyja? Nem azt mondta mindég, nagyapám, hogy a férfiember álljon jót a maga igazáért? Akkor meg miért viselkedik így, ilyen megjárósan, fülit-farkát behúzva?

Bálint bácsi haloványan elmosolyodott. Hunyorított egy nagyot, aztán kivette a pipát a szájából, és átkarolta az unokája vállát.

– Mondok én neked valamit, te Jánoska – kezdte csöndesen. – Nem szabad ám ilyen szigorúnak lenni a nagymamához. Megvan a maga keresztje neki is. Tudod te, hogy azok a népek, akik hozzá járnak, hányszor törlik belé a lábukat? Hallottam én mán számtalanszor, amikor a naccságák egyre csak sivalkodtak, hogy így nem jó a vasalás, meg úgy nem jó a keményítés, de mind csak azér rítt, hogy kevesebb pízt kelljen adniuk. Pedig a nagyanyád keményen dógozik, elhiheted nekem, nagyfiam. De nem szólhat vissza egyik úriasszonynak se, mer mitévők leszünk, ha elmaradoznak?... Nagyanyádnak nem marad semmi, csak az, hogy amikó én hazaérkezek, leteremtsen istenesen. Nem tudja máshun kiadni a dühét. Azér perlekedik vélem. Az Isten áldja meg azt a két szép dógos kezit neki. De nehogy azt hidd, hogy mindég ellenemre beszél. Este mellém fekszik az ágyba, oszt mán meg is békélt. Úgy lapul hozzám, úgy szoríjja a nyakamat, mint aki el se akar engedni soha többet. Na, hát így vedd a dógokat, nagyfiam. Ez a rend itt ebbe a házba. És ez a rend a világba is. Mindenkinek kell valaki, akit egzecéroztasson.

Bálint bácsi visszaindult a nádfedeles házikó felé, nyomában az unokájával. Amikor az ajtóhoz ért, már majdnem megtörölte a lábát, de aztán észbe kapott, és gyorsan lenyomta a kilincset. Amikor belépett az ajtón, már a keze is elindult a zsebe felé, az imént elrakott pipájáért.